7.-8.-9. Fejezet

 

Hetedik fejezet

 

 

Nary

 

Fordította: Sweety

 

Amint megelégelték, hogy a zuhany alatt vagyok, az egyik férfi kiparancsolt, míg a másik egy törölközőt dobott felém. Hányingerem volt a rám szegeződő tekintetektől. Miután gyorsan megtörölköztem, egy selymes fehér kombinét adtak a kezembe. Gyorsan felvettem, de már rosszul voltam a nyálcsorgatásuktól. Inkább egy farmert vettem volna fel, pulóverrel, és csizmával, sőt még egy sapkát is. Könnyekkel telt meg a szemem. Hogy bírta ezt Kelsey nyolc hónapon át? Legszívesebben szemen szúrtam volna mindannyiukat, miközben bámultak rám. A kombiné semmit sem takart a testemből.

Fájt a mellkasom. Nem sok választott el, hogy zokogva a földre vessem magam. Bár a szoba hideg volt, mégis izzadságcseppek gördültek le a nyakamon, a karomon pedig felálltak a pihék. Már a testem sem tudta eldönteni, hogy mit tegyen.

– Menj a mosdóhoz! Sminkeld ki magad! – parancsolta Stan. Megroskadt vállakkal, csendben odamentem. Eddig nem vettem észre, de az utolsó mosdókagylót ellepték a különböző sminkcuccok. – Igyekezz! – tette hozzá Stan.

Leültem a mosdó előtt lévő székre, és megnéztem magam a tükörben. Táskák jelentek meg a szemem alatt, és az egykor napbarnított bőröm teljesen sápadt volt. Gondolkodás nélkül felvettem az alapozót, és elkezdtem felkenni. Ha a testemet nem is tudtam elvonatkoztatni a helyzettől, legalább a gondolataimat elterelhettem, így tettem a dolgom. Elképzeltem, hogy épp egy randira készülök Jerimiah-val, de az agyam felülírta ezt. Mindig Saxon arca és alakja jelent meg először a fejemben.

Saxonra gondolva kínoztam magam? Valószínűleg. Sosem volt az a szelíd, kedves fiú, mint Jerimiah. Kemény és brutális volt, szinte belefájdult a szívem. Mégsem tudtam elengedni, még akkor sem, amikor már négy hónapja tökéletes kapcsolatom volt Jerimiah-val. Saxon mindig is birtokolni fogja a szívem egy darabját.

Emiatt szánalmas lettem? Igen.

Úgy gondoltam rá, mint a fényes páncélú lovagomra? Igen. Már annyiszor megmentett, hogy mi mást gondolhattam volna?

Ha végre elengedné, ami távol tartotta tőlem, biztos, hogy boldogok lehetnénk.

Istenem, lehet, hogy mégsem akar engem.

Könnybe lábadt a szemem. Becsuktam, és mély levegőt vettem. Nem, hinnem kellett benne, hogy valami távol tartja tőlem Saxont. Ahogy rám nézett, amikor azt hitte, hogy nem látom, bizonyítja, hogy vannak érzései, és ezek erősek voltak. Mi másért akarna megvédeni engem?

– Siess már a picsába! – ugatott rám a férfi, aki berángatott a fürdőszobába, amitől összerezzentem, és kinyitottam a szemem.

– Hogy hívnak? – kérdeztem, miközben felkentem egy kis szemhéjfestéket.

– Malcolm. Mi közöd hozzá?

Nevetés tört ki belőlem. Találó név, mivel egy másik szörnyetegnek is ez volt a neve, aki tizenhat éves koromban megpróbált megerőszakolni és elrabolni.

– Min nevetsz? – kérdezte morogva.

Vállat vonva válaszoltam: – Semmin.

– Akkor miért akarod tudni a nevemet?

A szemébe néztem a tükörben: – Mert amikor a családom megérkezik, szólnom kell nekik, hogy azt akarom, téged öljenek meg másodikként.

Kuncogott. – Igen, rendben, édesem! És ki lesz az első?

– Baxter – suttogtam.

Előrelépett, a hajamat megmarkolva maga felé fordította a fejem és az arcomba hajolt. A másik kezével megszorította a nyakam. – Álmodozz csak! Senki sem jön érted, és ha továbbra is szarakodsz, megbüntetlek. Baxter még engedélyt is fog adni rá.

Ezzel előre lökte a fejem. A mosdónak támaszkodva előztem meg az ütközést, amivel levertem a sminkeket. – Szedd fel azokat a vackokat, és fejezd be!

Remegő kézzel szedtem össze a földről a leesett holmikat. Visszaültem, újra kézbe vettem a szemhéjfestéket, és folytattam a színjátékot.

 

* * * *

 

A szoba, ahová Malcolm bevezetett, olyan volt, mintha egy pornófilm-forgatási helyszín. Egy hálószoba volt. A franciaágyat vörös selyemlepedő borította, a falak feketék, a szőnyeg pedig fehér volt. Felfordult a gyomrom, amikor megpillantottam egy kávéfoltos ingű és fekete nadrágos férfit. Mezítláb volt, amit furcsának találtam. De hát itt minden furcsa, és kínzóan perverz volt.

Mosolyogva állt a sarokban, kezében egy fényképezőgéppel. – Csodálatosan nézel ki – nyögte, majd megnyalta az ajkát. Felfordult a gyomrom. Összegörnyedtem, és gyorsan elfordítottam a fejem. Kiborított a fickó. Ez hülyeség, mert nem ő volt az egyetlen. Mindegyikük megijesztett.

Megrezzentem, amikor kinyílt a szoba ajtaja. Észre sem vettem, hogy Malcolm becsukta. Baxter lépett be egy másik férfival, akit eddig még nem láttam. – Essünk túl rajta! Azt akarom, hogy gyorsan elkeljen! Ismerem a férfiakat. Pár napon belül lecsapnak erre a szűz szajhára.

A gondolatra, hogy eladnak, kirázott a hideg. Istenem, reméltem, hogy előbb ér ide a családom.

Elfogott a rettegés.

Olyan régóta keresték Baxtert...

Hiába reménykedem?

A gyomromra tettem a tenyerem. Könnyek gyűltek a szemembe, és az alsó ajkam megremegett. A remény elhagyott, és belül csak hidegséget éreztem.

– Ribanc, feküdj fel a kibaszott ágyra! – parancsolta Baxter. Amikor nem mozdultam elég gyorsan, Malcolm odalökött. Megbotlottam, és a kezem az ágyon landolt, a térdem a szélének ütközött. – Csináld, amit mondok, és akkor Kelsey-vel megebédelhettek, megvacsorázhattok és megreggelizhettek! Nyugodtan harcolj, és akkor négy napig egyikőtök sem kap semmit.

Pillantásom találkozott a kemény tekintetével, majd a földre néztem. Kelsey-nek több ennivalóra volt szüksége. Bólintva felmásztam az ágyra, és szembefordultam a kamerával. A térdemre támaszkodva megmarkoltam a ruha szegélyét. Mély levegőt véve felemeltem a fejem és a kamerába néztem, majd elmosolyodtam.

– Tökéletes – mondta az operatőr. – Most húzd fel még egy kicsit a ruhát, és harapd meg az alsó ajkadat. Igen, zseniális! – Egyik képet készítette a másik után. El akartam menekülni a vaku elől, de nem tehettem. Mindjárt vége, és akkor legalább kerül valami kaja Kelsey gyomrába, amire már nagyon nagy szüksége volt. Az enyém is üres volt. Ezt az érzést még sosem tapasztaltam. Éhség.

Bár Joshnak és nekem szarházi apánk volt, mielőtt Stoke megjelent, anya mindig gondoskodott rólunk. Sok mindentől megvédett minket, ügyelt rá, hogy megcsináljuk a házi feladatunkat, és legyen mindig meleg étel. Miután apánk meghalt a hülyeségei miatt, és Stoke belépett az életünkbe, anya végre boldog volt. Stoke sokkal inkább volt az apánk, mint a spermadonorunk. Biztonságot teremtett, szabályokat hozott, és megtanított minket az élet helyes és helytelen dolgaira.

Ez a másik ok, amiért tudtam, hogy a családom mindent megtesz a megtalálásom érdekében. Stoke, az apám, megvédte, ami az övé volt. Amikor a lánya lettem, valójában már akkor is, amikor még csak randizott anyával, tudtam, hogy bármit megtenne azért, hogy biztonságban legyünk.

A gondolataim azonnal Saxonra terelődtek. Vajon keres engem?

Mindazok után, amit láttam, ahogy védelmez, még ha úgy is gondolta, hogy én nem tudom, biztos vagyok benne, hogy apával együtt keresett engem.

A melegség érzésétől pillangók repkedtek a hasamba.

Saxon őrült elszántsága megdobogtatta a szívem.

Egy seggfej volt. Néha még kegyetlen is. Sőt egy pöcs volt.

De mindig is az enyémnek tekintettem.

Okkal taszított el magától, és ha valaha is kikerülnék ebből a helyzetből, egyszer úgyis megtudom, hogy mi tartotta vissza. Követelném, hogy elmondja, és ha nem, hát szétrúgnám a seggét. Ha akkor sem mondaná el... elengedném. Elsétálnék, de csak azután, hogy elmondtam neki, szeretem. De esküszöm, hogy akárhány nap, sőt év is telik el, a szívem egy részét ő fogja birtokolni. Még ha továbbra is egy pöcs marad, mindig lesz helye a szívemben.

A testem megrándult. A gondolataim visszazökkentek, amikor Baxter elkiáltotta magát: – Állj, biztos vagyok benne, hogy már elég kép készült!

Néztem, ahogy a fotós bólintott, és mosolygott a gépen lévő képekre. – Ó, ezek nagyon jók! Imádni fogják.

– Jó. A fizetésed az ajtó előtti férfinál van. Most pedig tűnés!

Mosolyogva válaszolt: – Mindig öröm veled üzletelni. – Rám kacsintott, aztán kisétált a szobából, becsukva maga mögött az ajtót.

A tekintetem Baxterre siklott. Elmosolyodott, és előhúzott valamit a farzsebéből, majd Malcolmnak adta. Aztán Baxter elindult felém. Tágra nyílt szemmel hátráltam. Nagyot nyelve, megint átfutott rajtam a félelem. A hátam a falnak ütközött, amikor elkapta a csuklómat, és lerántott az ágyról. Mielőtt a padlóra zuhantam volna, elkapta a derekamat. Felemelt, és háttal maga elé állított.

– Most itt az ideje egy másik fényképnek. – A vállam felett hátrapillantva észrevettem, hogy biccent Malcolmnak. Ő felemelt egy másik fényképezőgépet.

– Ez miért kell? – kérdeztem.

– Állj nyugodtan, és légy jó kislány! – parancsolta. Az egyik kezét – ó, Istenem – lecsúsztatta, és megfogta a puncimat. Az egyik ujjával keményen dörzsölni kezdte a nyílásom. Megrándult a kezem, hogy megüssem, vagy ellökjem magamtól. A másik kezével a mellembe markolt.

– Ezt miért fényképezed le? – suttogtam.

– Csak egy képet csinálunk, amit elküldhetek az embereidnek.

Vettem egy mély levegőt, és felkiáltottam: – Nem! – Gyorsan, amíg nem számított rá, hátra löktem magam, amitől megbotlott, így kicsit távolabb kerültem tőle. Amikor éreztem a lábamnál az ágy szélét gyorsan átmásztam rajta, hogy a másik oldalára kerüljek.

– Nem teheted ezt velük, kérlek! Kérlek, ne küldj nekik semmit!

Belehalnak, ha meglátják.

Nem hagyhattam, hogy ez megtörténjen. Nem engedhettem, hogy a családom így lásson.

Könnyek töltötték meg a szemem. Annyira sajnálom, Kelsey!

– Utolsó esély. Gyere ide azonnal!

Megráztam a fejem, és azt mondtam: – Nem fogok.

Vészjóslóan mosolygott, miközben engem bámult. Felugrott az ágyra. Szégyenkezve sikoltottam, és az ajtó felé rohantam. Nem értem oda. Malcolm megragadta a karomat, és fájdalmasan hátracsavarta. A hátam a mellkasának ütközött, miközben Baxter megállt előttem. A fájdalomtól felnyögtem.

– Hülye húzás, édesem! – csattant fel Baxter, amitől nyálcseppek fröccsentek az arcomra.

– Ez teljesen össze fogja törni őket. Kérlek, kérlek, ne tedd ezt!

Hátravetett fejjel felnevetett. Aztán komolyan rám nézett: – Azt akarom, hogy összetörjenek. Azt akarom, hogy fájjon nekik.

– Miért? – suttogtam. Meg akartam érteni, hogy miért csinálja ezt velem. Hogy miért vált olyanná, amilyen most.

– Igazából sok oka van. Nagyon sok. A Hawks túl sokszor baszakodott az életemmel, de most vége! Vége – üvöltötte –, és úgy fizethetek vissza, hogy teljesen összetöröm őket. Annyira, hogy erre életük végéig emlékezni fognak.

– Csak mert Talon visszautasította a tagságodat? Vagy, mert Dodge legyőzött egy illegális verekedésben?

Elvigyorodott. – Ez csak a kezdet volt. De nem ez lökött át a túloldalra.

– Akkor mi volt az? – üvöltöttem az arcába. – Milyen szörnyűséget tettek, amitől ennyire elbaszott lettél? Mert elcseszett vagy, mindannyian azok vagytok. Amit csináltok, az beteges. Nem vagy normális. Egyikőtök sem az.

Várható volt a pofon. Az arcom másik oldalára is. A hajamba markolt, elrántott Malcolmtól, és magához szorított. Megragadta a kombiném tetejét, és durván lerántotta, így az egyik mellem teljesen meztelen lett. Olyan erősen szorította, hogy felkiáltottam.

– Ha harcolsz, akkor ez rosszabb lesz. Bár gondoskodni fogok róla, hogy meggyógyulj, mielőtt eladlak. Legalább most lesz a fényképen egy kis vér az ajkadon és egy vörös folt az arcodon. Szóval köszönöm, hogy harcoltál!

– Miért csinálod ezt? – kérleltem.

– Kicsesztek a családommal.

– Kivel?

– Cameron Peterson az unokatestvérem volt.

Elkerekedtek a szemeim. Cameron volt, aki becserkészte Josie-t. El akarta rabolni. Lelőtt engem, amikor segítségért kiáltottam.

Felhorkantam. – Megérdemelte, amit kapott!

Baxter kuncogott mögöttem. A keze ismét a lábam közé vándorolt. Az alsó ajkamba haraptam, amikor belém nyomta az egyik ujját, gondoskodva arról, hogy ahol csak lehet, a körmei belém vájjanak.

– Ahogy a Hawks is, és te is – mondta. – Most pedig mosolyogj a kamerába!

Lehajtottam a fejemet. A fotót sehogy sem tudtam megúszni, de legalább valamilyen módon kimutathattam a tiltakozásomat. Felemeltem a fejem, és összehúztam a szemem, a fájdalom ellenére összeszorítottam az állkapcsomat. Meg kellett mutatnom a családomnak, hogy nem vagyok összetörve. Nagyon reméltem, hogy ezt látják a szememben.

 

 

Nyolcadik fejezet

 

 

Saxon

Három nappal később

 

Fordította: Sweety

 

Közel egy hét telt el, és semmi. Semmi nyom. Nulla. Miután Lan lefuttatta a rendszámokat, közölte, hogy hamisak. Jézusom! Az eredménytelenség nagyon megviselt. A gondolat, hogy Nary min mehet keresztül, teljesen kikészített. Nem tudtam aludni, és ha nem kényszerítenének, biztos nem ettem volna. A kihallgatásokból megmaradt két emberről kiderült, hogy az egyikük vezette azt a furgont, amelyik elrabolta Naryt. Amikor elmondta, hogy egy bizonyos helyen kellett átadnia, még mindig nem vezetett sehová. Én öltem meg. Bár nem sok kellett hozzá. Killer és Dallas a napok alatt jól megdolgozták.

Egy roncs voltam. Leugattam mindenkit, és amikor a düh és a frusztráció eluralkodott rajtam, szétvertem mindent, vagy éjszakánként egyszerűen csak róttam az utcákat a motorral, és csak az eget bámultam, amikor eluralkodott rajtam a bánat.

Az emberek tudták, hogy jobb, ha elkerülnek. Csak soha nem vették a célzást – az idegenek igen, de a testvéreim és családjaik nem. Mrs. Cliff és Malinda szinte lebegtek körülöttem, mint a tyúkanyók, és egyfolytában faggattak, hogy zuhanyoztam-e, aludtam-e, ettem-e. Nem érdekelte őket, ha kiabáltam és fenyegetőztem; semmivel sem törődve intézkedtek, hogy egy testvér beerőszakoljon a szobámba, és pihenjek meg zuhanyozzak, vagy rám erőltessenek egy tányérnyi ételt. Legalábbis ez volt a helyzet, amikor visszatértem a telephelyre, hogy megnézzem, találtak-e valami új nyomot.

A három nap egy egész életnek tűnt.

Valahányszor felkelt a nap, elátkoztam. Ez azt jelentette, hogy még mindig nem találtuk meg őt.

A figyelmem Dodge-ra terelődött, amikor belépett a közös terembe. Néhány levél volt a kezében, amit már fel is bontott. Lenéztem a tányéromra, és a villámmal a kajámat piszkáltam. Be kell fejeznem, és újra elindulnom.

Fájt a mellkasom. Nem tudtam, hová forduljak válaszokért. Már mindenhol voltam, de semmi eredménye, az istenit.

–  Bassza meg! – vicsorítottam. Felkaptam a fejem, amikor Dodge valamit megmarkolt a kezében. – Low, Josie, Malinda. Vigyétek ki a gyerekeket, azonnal!

Láttam, hogy Low vitatkozni akart, de Dodge megrázta a fejét, így tette, amit kért. Mindhárom nő elsápadt, amikor összeterelték a gyerekeket, és kimentek. Dodge Joshra nézett, Nary öccsére. – Te is, kölyök!

Felállt a kanapéról, összeszorította az állkapcsát és megrázta a fejét. – Nem.

–  Josh – figyelmeztette Stoke.

Josh a mostohaapja felé pördült, és mereven ránézett. – Azt mondtad, hogy az első menetet nem tudom megcsinálni. Semmi másból nem maradok ki.

Stoke odament hozzá, és a vállára tette a kezét. – Most töltötted be a tizennyolcadik életévedet. Ha már teljesen a Hawks része leszel, mindent megismerhetsz. De ha valami olyasmit, amit Dodge szerint nem kellene látnod, akkor el kell menned.

–  Jézusom! – kiáltotta Josh. – Ő a nővérem! – Dodge felé pördült. – Róla van szó?

A gyomrom összeszorult. Az asztalra dobtam a tányérom és ökölbe szorítottama a kezem. Dodge nem küldené ki Josht, ha nem Naryről lenne szó.

Jézusom!

Bassza meg!

–  Kifelé, Josh! – parancsolta Talon.

–  De...

–  Kifelé! – ugatott Talon. – Ezt most, mint az elnököd mondom, és vagy megteszed, vagy nem számítok rád többé. Megértetted!?

Josh motyogott valamit az orra alatt, de gyorsan távozott. Ahelyett, hogy Josht figyeltem, inkább Dodge-ot kellett volna szemmel tartanom. Melegséget éreztem a hátamnál. A vállam fölött hátranéztem, és Beast és Dallas állt mögöttem. A tekintetem Stoke-ra tévedt, aki mellett Killer és Griz állt.

A francba! Bassza meg, biztos rossz hír volt.

Elég rossz, ha Dodge összehívta a testvéreinket.

A kurva életbe!

Gyorsan felálltam, és Dodge felé indultam.

–  Várj! – parancsolta. A papírt még mindig a kezében tartva a levegőbe mutatott, és hátrébb lépett. Hasba vágtam, amitől meggörnyedt, és kitéptem a kezéből a papírt.

Csak bámultam.

Megtántorodtam. – Nem! – kiáltottam. A másik kezemmel a hajamba túrtam és megrángattam. – Bassza meg! – Összeszorítottam a szemem, hátrahajtottam a fejem, majd a plafon felé üvöltöttem. – Bassza meg!

A hátam mögött hallottam, hogy Stoke vitatkozik Killerrel és Grizzel, hogy engedjék el. Aztán minden elsötétült. Térdre rogytam. A kezemben összegyűrtem a fényképet, és ököllel ütöttem a földet. Zihálva öklendeztem.

Hozzáértek.

Rátették a kezüket.

A szeme... Krisztusom, a szeme, ijedt volt, de mégis lángolt a dühtől.

Valaki leguggolt mellém, és kikapta a kezemből a fényképet. – Mi. A. Fasz! – hörögte. – Nem, baszd meg! Ne a lányomat! Ne Naryt! Jézusom! Baszd meg! – dadogott Stoke. Felnézve láttam, hogy könnyes a szeme. Killer ott állt mellette, és elvette a fényképet. Aztán az egész szobában kitört a káromkodás, átkozódás és fenyegetődzés.

Lehajtottam a fejem.

Düh.

Harag.

Egy másodperc.

Kettő...

Egy kéz szorosan megragadta a tarkómat, aztán valaki megszólalt mellettem. Stoke. Durván a fülembe suttogott: – Mind meg fognak halni! Meg fognak ezért fizetni! De lassan fogjuk csinálni. Tudniuk kell, hogy velünk senki sem baszakodhat! Senki sem nyúlhat a lányunkhoz! Gondoskodunk róla, hogy megfizessenek! Halállal. Lassan.

Egyszer bólintottam.

Valaki megkérdezte: – Az Baxter... ott...

–  Igen – morogta Dodge.

Hangos léptek közeledtek a folyosón. Stoke felállt, és a kezét nyújtotta. Megfogtam, de a testem hirtelen elgyengült. Segített felállni, amikor kicsapódott az ajtó, és berontott Julian.

–  Julian, ne most! – sóhajtotta Talon.

Senkinek sem volt kedve Julian szarságaihoz. Bár ahogy Talon felé lépkedett, nem láttam rajta mosolyt, vagy a humor szikráját. Fáradtnak nézett ki, sötét karikák voltak a szeme alatt és rendezetlen, gyűrött a ruhája – pedig Julian mindig büszke volt arra, ahogyan kinézett.

Talon előtt megállva közölte: – Találtam egy barátot, aki segíthet megtalálni Naryt. Ő jó, nagyon jó. Még ha nem is találja meg, sok embert ismer, aki tudná, hogyan lehet bejutni a vásárlási körbe.

Talon felkapta a fejét. – Mi a faszról beszélsz?

Mindenki elhallgatott és teljes csönd lett.

–  Mióta hallottam, hogy elvitték az édes Naryt, próbáltam megkeresni a barátomat. Már régóta nem hallottam róla, ami nyugtalanított. Nagyon jó abban, hogy megtaláljon dolgokat az embereknek. – Közelebb hajolva suttogta: – Még a rossz fajta embereknek is. Ezt egy részeg éjszakán vallotta be, amit réges-régen együtt töltöttünk. Nem is biztos, hogy emlékszik rá, hogy elmondta nekem. De úgy gondoltam, arra az esetre, ha a dögös embereimnek nem lenne szerencséjük, muszáj megkeresnem őt, és így is tettem. Napokba telt, de végül visszahívott. Bármelyik pillanatban itt lehet. Felpattant egy ide tartó gépre. Bármit megtenne értem. Olyanok vagyunk, mint a testvérek. Mi...

–  Julian! – ugatott Stoke. Julian ránézett. Szomorúság volt a szemében, ahogy Stoke-ra, majd rám nézett. Stoke megrázta a fejét. – Nem hozhatsz ide egy idegent, amikor mi fogjuk elintézni azokat, akik elvitték őt, érted?

Bólintott. – Ó, értem én, erős ember. – Felemelte a kezét és az ujját elhúzta a nyaka előtt, majd felnyögött, és a feje oldalra esett. Jézusom! – Meg fogja érteni, ahogy itt mi mindannyian.

–  Julian, nem hiszem...

–  Nem! – kiáltotta, maga elé emelve a kezét. – Kérlek, könyörgöm, adj neki egy esélyt! Nincs vesztenivalód, és különben is, itt lesz...

–  Főnök – szólt az ajtóból Jason.

Talon és Dodge egyszerre válaszolt – Igen? – Egymásra néztek, majd a szemüket forgatták. Dodge elindult az ajtó felé. Beszélt Jasonnel, Blue fivérével, aki bólintott, és visszament a folyosóra, Dodge felénk fordulva jelentette be: – Itt van.

Julian felsikoltott, majd tapsolt egyet. – Ígérem, ő kóser. Imádni fogjátok.

–  Bassza meg, Julian! – sóhajtott fel Talon. – Ezt előbb velem kellett volna megbeszélned! Ő egy kívülálló...

–  És ráadásul nő – szólalt meg Dallas vicsorogva. – Túl sokat sírnak. Nem fog beleegyezni, hogy gyilkolásszunk.

–  Ő nem olyan – kezdte Julian, de félbehagyta, amikor Jason belépett. Bár mosolygott – ő mindig mosolygott -, aztán félreállt, és egy harmincas éveiben járó nő lépett be, egy bőröndöt húzva maga után. Sötétbarna szemei megteltek melegséggel, amikor meglátta Juliant és széles mosolyra húzta a száját.

–  J-man – kiáltotta izgatottan, és elengedte a bőrönd fogantyúját. A táskája a földre esett, és elkezdett Julian felé futni. Julian széttárta a karjait, és a lány szinte közéjük ugrott. Az ugrott a helyes szó, mert a nő alacsony volt.

Bár jó volt látni, hogy rég nem látott barátok újra találkoztak, mégis kurvára felbosszantott. A düh még mindig mélyen forrongott bennem. Szinte fájt a kezem, hogy leüssek valamit.

Miközben élénken beszélgettek egymással, és közben még a kezük is járt, én lehajtottam a fejem, és az államat a mellkasomhoz támasztottam. Összeszorított állkapoccsal mély levegőt vettem az orromon keresztül.

Hozzáértek.

Az a fotó. Basszus, ez megölt valamit bennem.

Meg kellett találnunk őt.

Szemügyre vettem az új csajt. Ha bármilyen módon segíthetne nekünk, bármit hajlandó lennék elviselni.

–  Elkezdhetnénk már végre ezt a műsort? – követeltem. Keresztbe fontam a karjaimat a mellkasom előtt.

A terem elcsendesedett.

A nő először nézett körül a teremben. Közelebb hajolt Julianhez, és a szája sarkából súgta: – Azt mondtad, hogy jó vagy az ágyban, de hogy egy ilyen dögös bombázót kapj el... hűha.

–  Ide figyelj asszony! – ugatott Dallas. A lány ránézett és összehúzta a szemeit. – Ez a férfiak dolga! Nincs szükségünk a segítségedre! Neked a...

A nő felemelte a kezét, félbeszakítva ezzel Dallast. – Jaj, ne már, viking csávó! Ezt most nem mondtad komolyan. – Szembefordult vele, és tett néhány lépést. – Valójában biztos több tököm van, mint nektek együttvéve. J-man elmondta, hogy mi folyik itt. Tudok segíteni, úgyhogy itt vagyok, és maradok. Sőt, azt hiszem, talán még a hálószobádat is elfoglalom, hogy még jobban felhúzzalak.

Dallas vicsorogva hajolt közelebb hozzá: – Jobb, ha vigyázol velem, apró lány.

–  A nevem Melissa! Jegyezd meg, viking csávó! – Ezzel hátat fordított neki, teljesen elutasítva őt. Ha jobb kedvem lett volna, akkor biztos elnevetem magam, amikor Dallasnak leesett az álla, és elkerekedtek a szemei. – Nos, hallottam már a nők eladásával kapcsolatos üzletről. Általában hajléktalan nőket raboltak el, de azt hiszem, most szintet léptek. Mivel én magam is nő vagyok – nézett át a válla fölött, hogy Dallas szemébe nézzen –, nem tudok beépülni. De ismerek valakit, aki igen. Ha megengeded, felhívom, és elmagyarázom neki, mi a helyzet. Ő egy jó ember. Régóta ismerem, még a Julian előtti időkből, és utálni fogja, ami itt történik. Segíteni fog, és még ha tartozik is nekem, cserébe te is tartozni fogsz neki. A tartozásom fejében ide fogja küldeni az egyik emberét. A többi a te dolgod, ha így megfelel.

–  Ki az? – kérdezte Dodge.

–  Davis Mason az amerikai Rebel Wayfarers MC-től.

 

 

Kilencedik fejezet

 

 

Davis Mason

(Rebel Wayfarers: írta MariaLisa deMora)

 

Fordította: Sweety

 

Mason az egyik vállával az ajtókeretnek támaszkodott, és végigpásztázta a zsúfolt szobát. Családi grillparti volt a Fort Wayne-i klubházban, és a Lázadói nagy sebességbe kapcsoltak az  utána lévő, sokkal zűrösebb és nem éppen családbarát buliban.

Davis Mason, a Rebel Wayfarers MC országos elnökeként a klubhoz tartozó bármelyik házban otthonosan mozgott, de valószínűleg leginkább a Fortban, azaz az Erődben, ahogy a helyiek nevezték. A biliárdasztalok túloldaláról egy gyönyörű barna hajú nő kötötte le a figyelmét, aki a terem túlsó végéből ujjal mutogatott rá. Vigyorogva rázta meg a fejét. Az Old Ladyje, Willa pózolt neki, és duzzogva, az állát felemelve ismét rá mutatott. – Nem fog megtörténni, bébi – szólt rá, mire a nő felnevetett. Már tudta, hogy így nem tudja magához hívni.

A lány megpördült, és kicsit behajolva végigsimított farmernadrágos fenekén. – Na, ezért a látványért érdemes átkelni egy sivatagon – kiáltotta, és elindult Willa felé. A mögötte lévő irodából a telefon csörgésére lett figyelmes, és hátranézett. A mobilja képernyője világított a sötét szoba íróasztalán. Az ő pozíciójában minden hívás fontos lehet, ezért megfordult, és a válla fölött visszakiáltott: – Tartsd meg ezt a pózt, édesem! – Elvigyorodott, amikor meghallotta Willa csengő nevetését a háta mögött.

Felemelve a telefont, egy olyan nevet látott, amire nem számított. Egy nevet, amellyel már évek óta nem találkozott, de mosolyra húzódott a szája. Felvette és meg se várva a hívó fél köszönését, megszólalt: – Iss! A fenébe, te nőszemély, túl régen volt már! Mi a helyzet, kislány?

Csend volt a válasz, és meglepődött, mert Melissa Stevenson nem a modortalanságáról volt híres. – Iss, minden rendben?

A nő suttogásától ideges lett. Melissa nem szokott suttogni. – Nem, Mason, nincs. Semmi sincs rendben. – A következő szavaira a férfi megdermedt. – Tartozol nekem, és szeretném behajtani. Remélem, emlékszel a megállapodásunkra, mert most szükségem van rá, Mason.

Tartozott neki. Nem egyszer mondta: – Akármire van szükséged, Iss. Bármikor.

Melissa vett egy mély lélegzetet, ami sok mindent elárult. Bármi is volt ez, komoly a dolog. És bármi is az, mélyen érintette őt. Remegő hangon próbált viccelődni: – Jó tudni, Mason! De ne hívj már Issnek! Tudod, hogy utálom ezt a becenevet. – Kényszeredetten felnevetett, de aztán hirtelen elkomolyodott. – Köszönöm! Tudtam, hogy számíthatok rád.

A háta mögé nyúlt, és a kilincset megfogva, könnyedén becsukta, hallotta, ahogy kattan a zár mögötte. A parti zaját elnémítva, az íróasztal mellett az ablakhoz sétált, és kinézett a klubház parkolóját elborító motortengerre. Aztán oldalra billentve a fejét mondta: – Mesélj!

Tíz perccel később kinyitotta az ajtót, és megállt a küszöbön. Két tag ült le az ajtó két oldalára, amikor becsukta az ajtót, jelezve, hogy odabent klubügyek zajlanak. – Deke – szólt oda az egyik férfinak. – Keresd meg Gypsyt! Mondd meg neki, hogy beszélni akarok vele! – Egy pillanatig habozott, aztán hozzátette: – De kurva gyorsan, testvér! Öt perccel ezelőttre kellett volna. És Myront is azonnal akarom.

–  Rajta vagyok – válaszolt Deke, és eltűnt a testek tömegében.

Mason tudta, hogy a technika varázslója képes lesz bármiféle nyomot megtalálni, amit a beteg faszok hagytak. Meg tud szerezni mindent, amire szükségük van, hogy segítsen megmenteni a lányt. Azok a szemetek nem bújhatnak el Myron elől. Előbb-utóbb meg fogja találni őket, valószínűleg gyorsabban, mint ahogy Gypsy a levegőbe emelkedik egy géppel. Abból, amit Iss mondott neki, minden befolyást felhasználhatnak, amit csak tudnak. Mason lenézett, és a bakancsát tanulmányozta. Nőket árulni, mint valami tulajdont. Nem fordulhat elő, ha változtathatok a dolgokon! A Lázadók Old Ladyjeire gondolt, az emberei asszonyaira. Eszébe jutott a kép, amit Iss küldött neki. A gyomra összeszorult, és fogadalmat tett: Ez nem történhet meg! Ha arra kerülne a sor, Mason boldogan megkötné az üzletet, hogy megvegye a nőt, és aztán a testvére ott lenne, hogy leszámoljon az egész elbaszott helyzettel.

Érezte magán Willa tekintetét, és megtalálta őt a tömegben. A nő a szemébe nézve bámult rá, az arca éber volt, már nem nevetett és viccelődött, miközben megpróbált olvasni belőle, hogy mi zavarja. Mason kinyújtotta az egyik kezét, és a lány azonnal otthagyta a barátait, gyorsan odament hozzá, és hagyta, hogy megölelje. Még csak néhány éve voltak együtt, de ahogyan a nő ismerte és megértette őt, az egy egész életnek tűnt. Hátrahajtott fejjel felnézett rá, és Mason elcsodálkozott a szépségén. – Van egy kis elintéznivalóm, édesem. Nincs baj, csak üzlet. – Régen ő vállalta volna ezt a megbízást. Most tudva, hogy ki van az ágyában, örült, hogy mást küldhet maga helyett.

–  Prez – hallotta Willa mögül, és Mason felnézve Gypsyt látta Deke mellett.

Mason lehajtotta a fejét, száját végigsimította Willa ajkán, miközben azt suttogta: – Mindjárt jövök! – aztán megfordult, és besétált Gypsy mögött az irodába.

A férfira pillantva Mason újra átfutotta, amit Gypsyről tudott, és pokolian remélte, hogy jó döntést hozott erre a bizonyos projektre. Tartozott Melissának, amire most nagy szüksége volt. Nem ronthatja el, gondolta. Nincs más választás, mint jól csinálni.

Gypsy évek óta a Lázadók tagja volt, és az egyik helyi üzletüket, a Marie's-t vezette. Egy éttermet, virágzó bárral, és kezdő zenekarok fellépéseivel. A zene Gypsy ötlete volt, és a klub számára jövedelmezőnek bizonyult. Azonban nem az üzleti érzéke miatt választotta őt Mason erre a feladatra. Azok az okok sokkal messzebbre nyúltak vissza Gypsy múltjában.

Douglas Tatum egykor Chicagó külvárosában volt rendőr, egy korrupt főnökkel. Tatum gyűlölte azt a félrenézős mentalitást, amit a becstelenség megkövetelt, és utálta, hogy meg volt kötve a keze, ha helyre kellett hoznia a félresikerült dolgokat. Végül mindkettőből elege lett, és otthagyta a rendőrséget.

Különösebb terv nélkül, egyszemélyes megtorló hadjáratba kezdett a csaló zsaruk ellen. Idővel Tatumnak sikerült a lehetetlen, megtalálta a módját, hogy a törvényen belül és kívül is dolgozzon a korrupció megállításán. Évekbe telt, de végül Tatum elégedett volt az erőfeszítéseivel. Ekkor találkozott Masonnel, aki fokozatosan bevezette a klub életébe. Azt akarta, hogy lássa, hogy bár nem mindent Robin Hood stílusba csinálnak, a klub becsületes és a tisztességes.

Gypsy volt az ő embere, ha valamilyen igazságtalanságot kellett kideríteni, mert ha egyszer belemélyesztette valamibe a fogát, nem hagyta abba, amíg meg nem oldotta. Pontosan erre volt most szüksége Issnek.

–  Testvér, van útleveled? – Gypsy felkapta a fejét, de némán, csillogó szemmel bólintott. Érdekelte. Ez jó, gondolta Mason, hiszen mindjárt a farkasok elé dobom. – Tudja valaki irányítani a Marie’s-t, ha megkérnélek, hogy utazz el?

Gypsy oldalra billentett fejjel megdörzsölte az állát. – Tequila már helyettesített. DeeDee is be tud ugrani – említette meg az egyik klubtagot, valamint egy olyan nőt, aki szinte a klub alapítása óta a Lázadókkal volt. Mindkettő jó választás volt ideiglenes helyettesítőnek. – Mindegyikük csinált már pár napot itt-ott, ha szükségem volt rá. Mi a gond, Prez?

–  Gondolod, hogy ketten együtt kibírnának néhány hetet? – Jobb, ha most tisztázzuk az elvárásokat, ha esetleg hosszabb időbe telne.

–  Valószínűleg – válaszolta azonnal Gypsy, és a másik oldalra billentette a fejét. – Hova megyek?

–  Ausztráliába.

 

* * * *

 

Melissa

 

A szobából, ahol egyedül lehettem amíg Masonnel beszéltem, heves szívdobogással léptem ki. A Hawks tagjai megmutatták Nary fényképét. A fogaimat csikorgattam, amikor felidéztem. Az arccsontja vörös és duzzadt, az ajka felrepedt, és selyem kombinét viselt. Mögötte a férfi gonosz tekintettel, és vigyorogva állt. Egyik keze a lány csupasz mellét markolta, a másikkal a nemiszervét simogatta. Felszökött az epe a torkomon. Nary olyan rémálmot élt át, mint amilyet anyám, csak kicsit másképp. És bár nem ismertem Naryt, tudtam, hogy helyesen döntöttem. A pokolba, még mielőtt megláttam volna a fotót, már Julian hívásakor tudtam, hogy segítenem kell. Nary mindenkinek sokat jelentett a klubban. Ezért örültem, hogy Mason segíteni fog. Bár tudtam, hogy így lesz. Nemcsak, mert egy jó ember volt, hanem mert tudta, hogy utálok minden ilyen szart, ahogy ő is. A nőkkel való rossz bánásmódtól megfájdult a szívem és felfordult a gyomrom. Olyan anyával nőttem fel, aki verést verés után vállalt, hogy megvédjen az apámtól. Akkor is a magáévá tette, ha ő nem akarta.

Mielőtt Mason műszaki embere Myron lett, megkeresett engem. A nevemet még Amerikában is ismerték. Számítógépes zseni voltam, de egyben tolvaj is, aki bárhonnan bármit el tudott lopni. Ez volt az egyetlen módja a könnyű pénzszerzésnek, amíg be nem fejeztem az iskolát. Davis Mason egyszer kihasználta a tehetségem, és azt mondta, hogy bármikor elvehetem a pénzét, vagy behajthatom az adósságomat.

Az adósságot most behajtom.

Összeszedtem magam és érzelemmentes arccal beléptem a nagyterembe: – Az egyik embere licitálni fog. Aztán ideküldi egy másik emberét a vásárláshoz.

–  A francba, Talon! Biztos, hogy tartozni akarunk a Rebel Wayfarersnek? – kérdezte Dallas. A hívás előtt már mindannyijuknak bemutattak, és Dallas volt, aki rögtön megrántotta a bugyimat. Azt még nem tudtam, hogy ez most jó vagy rossz. Ő volt az egyetlen, aki tudta, hogy kicsoda Mason és a klubja. Még a hadseregben hallott róluk.

–  Vágjunk bele! – morogta Saxon. Szegény Saxon bármit megtenne, hogy megtalálja a nőjét. Ezt a vadul csillogó szeme is elárulta.

–  Egyetértek – szólalt meg Julian. – Ha a csajszi megbízik ezekben az emberekben, akkor mi is, mert bízhatunk az ítélőképességében.

A szívem száguldott. Julian mindig fedezett engem. Istenem, annyira hiányzott, amióta nem a szomszédom. Bár azóta már én is elköltöztem onnan. Annak idején Julian mindig képes volt mosolyt csalni az arcomra, nevetett és élvezte az életet. Annyira örültem neki, amikor megtalálta Matthew-t, és kirakta a mérgező szüleit az életéből. Különben nekem kellett volna csinálnom valamit. Megvoltak hozzá az eszközeim. A fenébe, néha azt kívántam, bárcsak ne hallgattam volna a kérésére, hogy hagyjam békén őket. De nem számított; végre boldog volt, és olyan életet élt, amelyet mindig is szeretett volna.

–  Ha gyorsabban megtalálják, akkor tartozni fogunk Masonnek – mondta Talon. A szoba közepén, mellkasán keresztbe tett karokkal állt, feszültség vibrált körülötte, ami megkérdőjelezhetetlenné tette.

–  Mikor érkezik az embere? – kérdezte Stoke. Ő Nary apja, és láttam a bánatot a szemében. Meg a bosszúvágyat is, mint ahogy a legtöbb körülöttem lévő ember szemében is.

–  Pár nap múlva. Soha nem találkoztam vele, de biztos jó fej, ha a Lázadókhoz tartozik. Valószínűleg még azelőtt ideér, hogy Mason technikusa megszerezné az információt, és telefonálna.

–  Hogy fog működni, hogy egy amerikai fickó megveszi, aztán valahogy varázslatos módon visszaviszi őt az USA-ba anélkül, hogy Nary harcolna ellenük? – kérdezte Dodge.

–  Belemenne, ha fenyegetnék a családját – vetette fel Griz.

–  Ha Mason megköti az üzletet, és a fickó... Tudod a nevét? – kérdezte Killer.

–  Mason azt mondta, hogy Gypsy.

–  Szólj nekik, hogy közöljék Baxterrel, hogy a haverja hamis útlevelet fog használni.

Megszólalt a telefon, és mindannyian Dodge-ra néztünk. Előhúzta a farzsebéből, és felvette: – Csá! Mi az? A kurva életbe! – Elhúzta a fülétől, és Talonhoz szólt: – Két sztriptízbárunk is lángokban áll.

–  Csali, ezzel akarnak lefoglalni minket – vágta rá Saxon.

–  Intézzük el ezt a dolgot! Aztán közben mindent megteszünk, hogy megtaláljuk Naryt. Senki sem hagyja abba a keresést, még akkor sem, ha Mason embere idejön – parancsolta Talon, és az ajtó felé indult.

Miközben szétszéledtek az emberek, előrehajolva megragadtam a bőröndöm fogantyúját, és Julian felé fordultam. Rákacsintva kérdeztem: – Melyik Dallas szobája?

Kuncogva mosolygott, bár ez nem ért el a szeméig.

Imádkoztam, hogy minden sikerüljön.